Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Ovikezdés

2010.04.06
 

"Szénanátha vs bölcsibe / oviba megy a gyerekem (!) ... "

 

Emlékszem, pontosan abban az évben kezdődött a szénanáthám, amikor Kristóf fiam elkezdte az óvodát. Azelőtt sose voltam allergiás semmire, de PONT azon a nyáron a tipikus szénanátha tüneteit fedeztem fel magamon - viszketett és KÖNNYEZETT a szemem és folyt az orrom.


Azóta minden évben, amikor megkérdezik tőlem az augusztusi allergia szezonban, hogy mire vagyok allergiás, mindig azt mondom: Én az óvoda és az iskolakezdésre vagyok allergiás. Augusztus utolsó két hetében kezdődik és szeptember második hetének végéig tart..



Alkér Orsolya
az önállóan és szabadon gondolkodó gyerekeket nevelő szülők tanácsadója







Egy óvónő úgy tapasztalta,

hogy csak azoknak az anyáknak a gyerekei szakadnak el nagyon nehezen az anyjuktól, akiknek maguknak is nagyon nehezére esett annak idején leválni a saját anyjukról.


Szülőként, amikor egy ilyen mondatot olvasok, mindig arra gondolok.: OK,  rendben van. Bölcs igazság. Na és akkor most mit csináljak, hogy a saját szorongásom ne nehezítse meg a gyermekem óvodai beszoktatását?



Minden évben, amint az óra elüti a nyár utolsó éjfélét, elkezdődik egy új tanév. Ilyenkor a világon több millió gyerek készül iskolába és óvodába. Nagy az izgalom, a készülődés, és mindenki a saját maga módján próbálja kezelni az ezzel kapcsolatos feszültségeit.

Néhány bevált mondat, amely talán neked is segít óvodás korú gyermeked beszoktatásánál


Kristóf  fiam megérezte szorongásomat, amit azzal kapcsolatban éreztem, hogy óvodába vittem őt. Nem akart elengedni. Mindennap sírt. Szerencsémre egy olyan óvodát sikerült találni, ahol az óvónőkkel meg tudtam beszélni, hogy a gyerek a saját tempójában fog elengedni.


Ez pontosan azt jelentette, hogy amikor reggel elvittem az óvodába, akkor nem hagytam őt ott rögtön, hanem leültem mellé. Amikor elkezdett játszani, kiültem a padra és olvasgattam. Napról napra egyre előbb próbáltam elmenni, és siettem vissza érte. Amikor visszaértem, hagytam, hogy befejezze a játékot, ha erre igényt tartott.


Az igazság az, hogy a fokozatosság nagyon jó dolog, de nekünk semmit nem segített.


És akkor jött egy mentő ötlet. Lefekvéskor az esti mese helyett elmeséltem neki, hogy amikor én kezdtem óvodába járni, akkor ám nem így volt, mint most. Mert akkor az én anyukámnak mennie kellett azonnal, ahogy beadott az óvodába, nem lehetett ott maradni "még egy kicsit". Nem tudott játszani velem az elején, mert neki azonnal indulnia kellett a munkába. Ez nekem nagyon nehéz volt, mert hirtelen nagyon sok új és ismeretlen dolog vett körül. Elhagyatottnak éreztem magam és  sokat sírtam.


Azonban most már egész más a helyzet - folytattam -, mert én ott maradhatok veled reggel egy kicsit, amíg belemelegedsz a játékba, és akkor megyek el, amikor azt mondod, hogy mehetek. Tudom, hogy ez az ovi a legjobb, és itt biztonságban érezlek. Nekem is nehéz otthagyni téged az oviban, de tudom, hogy ott jó helyed van, klassz játékok vannak, tudsz játszani más gyerekekkel és jól fogod érezni magad. Csak ez a nehéz nekem, hogy bennem van ez a rossz emlék. Kristóf néma csendben hallgatta a történetemet, majd azt mondta:


Anya! Meséld el ezt még egyszer!


Először meglepődtem a kérésén, de aztán újból, majd újból elmeséltem neki a "történetemet". Másnap reggel oviba menet az autóban újból megkért, hogy meséljem el neki még egyszer. És csodák csodája, az óvodában 10 perc után odajött hozzám, puszit adott és elengedett.

Mikor kifele mentem az oviból mámorító érzés fogott el. Hát ilyen csodálatos hatással volt a mesém rá? Határtalan örömmel töltött el, hogy végül is sikerült a szorongásomat "levennem" róla.


Emlékszem, az óvónőknek is nehéz volt az első három hét, amíg eszembe nem jutott ez a "mindent megoldó" mese. Többször át kellett beszéltem velük hogyan is történjen a beszoktatás.


Hat hónap múlva, amikor a lépcsőházban összefutottam az óvoda igazgatónőjével és megálltunk egy pár szót váltani, azt mondta nekem: Tudod, az elején azt gondoltam, hogy Kristóf még nem óvoda érett. De most már értem, hogy mit és hogyan csináltál, és hogy jól csináltad. Tudod, még soha nem láttam "ilyen jól beszokni" gyereket, mint ahogy Kristóf szokott be az óvodánkba.


Te is, ha szíved mélyén kételkedsz benne,

hogy helyes-e otthagyni gyermekedet a kiválasztott bölcsiben vagy oviban, és ezt minden mozdulatoddal el is árulod ezt - így pl. nem akarózik elmenned, ha teszel is néhány lépést az ajtó felé, rögtön visszafordulsz, vagy titokban kilopódzol, hogy ne vegyen észre, mert nem mersz odaállni elé, hogy elmondd: te most elmész (mint ahogy nekem sem akarózott - hiába be kellett szoknom felnőtt koromban az óvodába... ) -  akkor biztos lehetsz benne, hogy gyermeked rögtön megérzi, hogy kételkedsz abban a legjobban cselekszel-e, amikor bölcsibe vagy óvódába viszed és otthagyod őt.

Ezért aztán sírni kezd, beléd csimpaszkodik - ahelyett, hogy "megkönnyítené" a dolgodat és mosolyogva integetne és  mondaná neked: "Szia mama!".  (Jaj, de egyszerű is lenne a dolgunk!)


Ne szégyelld, ha Te is az a szülő vagy akinek "be kell szokni" a bölcsibe vagy oviba!


Próbáld megtalálni szorongásod "okát", és tárd fel gyermeked előtt! Beszélj neki erről egyszerű, számára érthető nyelven! Ne gondold azt, hogy azért mert "kicsi", ő ezt még nem érti. 

Valójában ez a te szorongásod, amit ha "végre" megértesz te is, megért fogja ő is. Ekkor tudja majd kezelni saját feszültségét, és nem fogja átvenni szorongásodat. Így egyszerűen tudod megkönnyíteni az ő helyzetét és saját magadét is.

Ha ez beválik, más nehéz helyzetekben is tudod majd alkalmazni.
Gondold el milyen fantasztikusan hatékony nevelési eszközt tudsz most bevezetni. Bátorságot és erőt kívánok Neked ehhez! Hajrá!